„Úristen, a fél életemet elcsesztem”

Orsolics Zénó a Kádár-rendszer sűrűjébe született bele: megvolt a kis lakás, a kis autó, a kis nyaraló, és a boldog család látszata – egészen addig, amíg valaki közel nem ment hozzájuk. Mert akkor már jól kivehetőek voltak a problémák. Később, a lakótelep unalmából és katonaként szolgáló apja alkoholizmusából kitörve egyik rossz társaságból a másikba csöppent. A bandázás aztán sikeresen elfedte az elhanyagoltságot, a kimondatlan családi problémákat. Otthon nem volt kontroll, középső gyerekként meg amúgy is könnyen elbújhatott, így rövid idő alatt lényegében szinte minden kábítószert kipróbált.

„Sokan szokták mondani, hogy de hát az én szüleim is elváltak, meg én is középső gyerek vagyok, mégse lettem drogos. Önmagában egy-egy ilyen kritérium vagy sérülés szerintem nem is vezet oda feltétlenül, ezért is vettem sorra, hogy az én utamat milyen tényezők befolyásolták. A zűrös háttér mellett örököltem is a függő alkatot. Nem vagyok orvos, de tudjuk, hogy vannak hajlamosító tényezők, és nemcsak a gének, hanem a családunktól kapott minták is.”

A kapcsolata a szüleivel igencsak bonyolult volt. Könyvében, a tapasztalatait összefoglaló Flashback – Visszatértem a függőségből című kötetben gyakran azt írja, nagy szüksége lett volna egy felnőttre, aki kordában tartja. Volt benne egy dacos gyerek, aki haragszik a szüleire, és aki azt gondolja, lehetne jobban csinálni, többet kapni tőlük. Annak idején nem tudta megfogalmazni, hogy szeretetre vagy törődésre vágyik.

„Akkor csak azt éreztem, hogy a szabadság az nagyon jó dolog, csak nem tanítottak meg élni vele. Egy másik, szakembernézőpontból pedig már lehet ezt bizonyos távolságból szemlélni. Nem akartak ők nekem rosszat, csak ebben a társadalmi, történelmi beágyazottságban, a kétkeresős modellben így sikerült.”

Orsolics Zénó kicsiben kezdte, először némi alkohollal, később a marihuánával – ez az út aztán a keményebb drogokhoz vezette. Többször keveredett súlyos szituációkba, mialatt kábítószerezett. Egyszer például Budapesten indult el bulizni, és Pécsen ébredt, egy másik alkalommal pedig egyszerűen otthagyták a tönkrement autót az M7-esen, és gyalog mentek tovább bulizni a barátaival. Ekkor még alig múlt 18 éves.

Törlődött egy csomó minden, olyan gyógyszereket is szedtünk, amiből két-három szem már képszakadást okozott, és amikor ezt kevertük alkohollal, vagy valamilyen kábítószerrel, akkor jöttek ezek a képtelen sztorik. Nyilván ez már a kallódásnak az a szakasza volt, amikor ezeken az apróságokon túllendültem, és azt néztem, hogy hova megyünk ezután.

Miután az édesanyja egyszer épp akkor nyitott rá, amikor kiállt a vénájából egy tű, igazi megmentőhadjárat indult érte. Az összes próbálkozás kudarcba fulladt, minden kórház kapujából egyenesen a dílerhez sétált. Ekkorra már minden mozdítható dolgot eladott, hogy heroint szerezzen. Miután eladta a saját, nagy értékű tárgyait, a szülei ékszerereit, és még az otthoni mikrót is, az édesapja elhatározta, hogy beviteti katonának.

„Húsz percig voltam katona. Emlékszem, integettem a vonatról a Déliben, de már a zsebemben volt a fecskendő, az áru meg betöltve. Két órát vonatoztunk, halálra volt rémülve mindenki. Az első sorakozónál megkérdezték, kinek van orvosi problémája, én meg felhúztam az ingujjamat és mutattam a szétlőtt vénámat. Valaki szólt a századosnak, ő meg azonnal hazaküldött. Pár óra múlva otthon voltam a nappaliban, és láttam apámon, hogy ezt már nem hiszi el, hogy innen is hazajöttem.”

Zénó aztán néhány bűncselekményt is elkövetett, például lopott egy boltból, de – szerencséjére – nem volt jó tolvaj, azonnal lebukott. Az apja aztán válaszút elé állította: vagy leáll, vagy leadja a kulcsát és elmegy. Nem állt le. Az utcára került, gondot jelentett számára ételt szerezni. Megevett egy kukából kiálló kiflivéget, majd belehasított a felismerés, hogy azért ő normális körülmények között nőtt fel.

„Nekem elég volt két hét utca ahhoz, hogy azt mondjam, ezt nem csinálom. Mert még ha gyorsan belehalnék, akkor oké, de én nem akarok hajléktalanságra berendezkedni, hogy akkor most én leszek a szakállas bácsi a Moszkva téren, aki bűzlik az alkoholtól. A kettes metró közelében csöveztem, amikor egyszer csak bemondta a hangosbemondó: Örs vezér tere, végállomás. Akkor gondoltam először, hogy oké, ezt tényleg abba kell hagyni.”

Orsolicsot a nagy felismerés előtt kétszer újraélesztettek: egyszer a barátai, egyszer a mentősök, miután túladagolta magát egy gyorsétterem vécéjében. „Ez gyakori dolog volt, a 90-es években havonta beszámoltak a tévében egy ilyen esetről. Nekem több ismerősöm is így halt meg. Nem gondoltam bele, hogy mi történt, talán csak abba, hogy oké, ez most erős anyag volt, vigyázni kell. Ez akkor még nem vezetett rá a gyógyulás útjára, csupán lefelé egy lépcsőn, ahogy egyre hidegebb, büdösebb, koszosabb volt, amit nem akartam.”

Felkereste hát az édesanyját, mert biztos volt benne, hogy „bármilyen test- és élethelyzetben” is találja majd meg, ő segíteni fog, hiszen bármit megtett volna fia gyógyulásáért. „Az biztos, hogy a segítő kapcsolat alapja az, hogy az egyik fél akarja a gyógyulást, még ha minimálisan is. Úgy lehet segíteni a mai világban, hogy azt mondod, nyitott vagyok, itt vagyok neked.”

De mit tehet a szülő, ha ilyen helyzetbe kerül a család? Orsolics Zénó – tapasztalt szakemberként már – azt mondja, minden szülő fejében van valami arról, hogy mi van, ha drogos a gyerek: vagy azért, mert sok információja van róla, és pontosan tudja, mivel jár, vagy azért, mert nagyon kevés, és egyből pánikba esik.

Égető probléma manapság, hogy nincsenek embertől emberig terjedő kapcsolatok. Ha a gyerek elszív egy füves cigit, akkor még nem kell egyből a drogambulanciára menni, talán csak közelíteni kellene hozzá. A beszélgetés nem az, amikor esténként a szülők 10 óra munka után mosogatnak és háttal kiabálnak a gyereknek, hogy az éhes-e. A valódi kérdések azok, hogy vannak-e tervei, hogy kik a barátai, mit szeret csinálni. Több energia, több alkalom kell hozzá, hogy a szülő folyamatos kapcsolatban legyen a gyerekével.

Nagyon nehéz felmérni, hogy mikortól számít drogosnak egy gyerek, és az is tény, hogy minden családnál máshol van a toleranciaszint. „Ha egy gyerek mindennap megiszik egy sört, az baj vagy nem baj? Ha minden pénteken elszív egy füves cigit? Ott szokott egy ilyen lélektani határ lenni, hogy a gyerek táskájában találnak valami port, ilyenkor hozzák nekem, hogy azonosítsam be, mint egy laboratóriumban. Inkább onnan közelíteném meg a dolgot, hogy mennyire van kapcsolatom a gyerekkel, mennyit látom: ha hetente kétszer, akkor valószínűleg elvesztettem a kontrollt, fogalmam sincs, hol jár napközben és mit csinál. De ha van egy őszinte, napi kapcsolat – még ha rövid is – akkor talán nyugodt lehet a szülő.”

Miután édesanyja segítségével Zénó kínkeservesen elhatározta, hogy leáll, és elmegy a rehabra, kapott egy hatalmas pofont: közölték vele, hogy várólista van. „A szüleim levittek pár hétre a nyaralónkba, és kaptam egy teli szatyor gyógyszert, és szegények annyira nem tudták, hogy ez mit jelent, hogy anyám a kezembe nyomta, hogy akkor ezt így kezeljem. Én meg így… bekezeltem. Egy hétig folyt a nyálam.”

A ráckeresztúri rehabra került be, ahol életében először hallott a kereszténységről, meg a hitről, Istenről. Teltek a hetek, a hónapok, aztán eljutott egy rettenetesen mély állapotba. Nyilván addig tökéletesen elfedte a bűntudatot a heroin, de amint kitisztult, a nyakába szakadt, hogy mit művelt évekig.

„Ilyen ez a szenvedélybetegség: nap mint nap hódolunk neki, öljük bele az energiát, a pénzt (Zénó csaknem 15 millió forintot költött el erre – a szerk.), kiöljük magunkból az érzéseket, megöljük a kapcsolatainkat. Ha valaki leáll, érdemes készíteni egy veszteséglistát. Én ekkor szembesültem vele, hogy az én listám nagyon nagy, mármint úristen, a fél életemet elcsesztem, mindenkit átvertem, meghalt egy csomó barátom. Toldoztam-foldoztam, de mintha egy bazi nagy fal lett volna előttem, hogy akkor most ezt kéne megugrani. Hát kösz, akkor inkább lefekszem aludni.”

Aztán furcsamód a rehabon volt élete legnagyobb „flash-e”. Azt mondja, jókor jött ez a vízió: kirándultak a rehabon, valaki éppen a Bibliából olvasott fel, Zénó pedig egy pillanatra felülről látta magát. „Valami olyasmit éltem át, hogy milyen apró az ember, milyen kicsi pontok vagyunk ebben a világban, és ezzel együtt az én gondjaim is milyen kicsik. És ami addig átugorhatatlannak tűnt, az eltűnt, valahogy megnyugodtam, hogy oké, mégiscsak van valami út, ösvény, amire visszatérhetek, hiszen talán végig itt volt, csak letértem róla.”

Azt meséli, az, hogy megtalálta Istent, a hitet, nem keresztfüggőség: a vele való találkozás azonban gyógyír volt a fájdalmakra. Saját életének tapasztalatai – élete nyitott könyv a kliensei számára – a mostani munkájában is segítik. A Fiatalkorúak Drogterápiás Otthona mellett mostanában egyre inkább a vezetők, felső vezetők támogatásával foglalkozik. Mint mondja, a legtöbb vezető magányos és szorongó. A mindennapi stresszt és az ezzel járó feszültségeket, noha nem mindig könnyű, de meg lehet tanulni kezelni a helyett, hogy függőséget okozó szerek – alkohol, gyógyszerek – után nyúlnának.

Orsolics Zénó a mai napig függő alkat maradt, most például függőként végzi a munkáját, vagy néha a hobbijait is. Igyekszik a lelkesedést egy normális mederbe terelni. A heroinnal amúgy egyszer esett vissza a bentlakásos terápia után néhány hónappal. Meg is ijedt attól, milyen egyszerű. A rehabon a függők megtanulták, csak magukat ne verjék át – mindenki mást menni fog, hiszen profik ebben –, de ha elhitetik magukkal, hogy minden rendben lesz, ha újra anyagoznak, akkor két hét múlva megint le kell majd győzniük önmagukat.

forrás: HVG
szerző: Czeglédi Fanni

További blogbejegyzések:

orsolicszeno.eu/blog
kokainfuggoseg.hu
fuggosegkezeles.hu