Az összejátszásról - Segítőháló

Blog

Az összejátszásról

Jürg Willi: Az összejátszás mint a házasságpszichológia és házasterápia alapjelensége című művében ír arról a jelenségről, amikor egy férj szenved a felesége féltékenységétől, de amikor az nagyobb szabadságot ad neki, a férj hirtelen nem tud ezzel mit kezdeni, sőt, a feleség újfajta viselkedésével kapcsolatban gyanakvóvá válik, majd ő lesz kontrolláló.

Valójában ekkor derül ki, hogy ki is az „elsődleges beteg”, aki a hozzátartozóját használja fel arra, hogy neurózisát fenntartsa. Ezért ahelyett, hogy egy tünetet egy adott személyiségen belülinek fogunk fel, vagy ellenkezőleg, csakis a hozzátartozókban keressük, javasolt, hogy „a partnerkonfliktusokat egészükben, mint egy pár vagy egy család problémáját fogjuk fel”, hiszen, mint ahogy azt már említettem, „a rendszer úgy viselkedik, mint egy összefüggő, szétválaszthatatlan egész”.

A partnerek közötti összejátszás – vagyis a partnerek által közösen megvalósított elhárítás – során a partnerek létrehoznak egy tudattalanul kialakított szabályrendszert, amely által előfordulhat, hogy „az egyik fél a saját szükségleteinek kielégítéséhez felhasználja a másik szükségleteit, vagy az egyik a saját védekezését erősíti meg a másik védekezése árán, vagy az egyik a saját, egyébként elhárított szükséglete kielégítését úgy éri el, hogy igen jól ismeri a partnere helyettesítő védekezését. Rendszerint már a párválasztás a hasonló neurotikus személyiségstruktúrák tudattalan vonzása alapján megy végbe, miközben a hasonló neurotikus konfliktusok a házasságban közös konfliktussá válnak.”
A kiosztott és felvett szerepek azután polarizálódnak, aminek során a partnerek közti interakciós körökben mindkét fél úgy tűnteti fel a saját viselkedését, mintha az a másikéra adott puszta reakció lenne. Az egyik fél rávetíti (projektálja) saját fantáziáit a másikra, a másik pedig azonosul vele (identifikálódik). Esetleg a felek szimmetrikusan játszanak, ugyanazért rivalizálnak, például a hatalomért, ezzel kerülve el önmaguk elvesztésének vagy a partnerrel történő egybeolvadás veszélyét. Az összejátszás harmadik formája, amikor a partnerek cinkosként egy külső veszéllyel szemben fognak össze – de ha nincs ilyen, marad az egymásra vetítés. Az kérdéses, hogy ezeknek a neurotikus interakcióknak a halmozódása pároknál abból adódik-e, hogy hasonlóan neurotikus egyének választják egymást párként, vagy abból, hogy szoros együttlét során, a hosszantartó interakciók indukciós hatást váltanak ki? Willi szerint kétségtelen, hogy az erősebben motivált partnerből jelentős indukciós hatás indulhat ki (így váltva ki azt a reakciót, amely azután a stresszhelyzethez vezet). (Jürg W. 1981. 500-506. p.)

Mivel a morális védekező mechanizmus arra készteti a személyt, hogy saját igényein átlépve a másikat helyezze önmaga fölé, és konfliktushelyzetekben automatikusan önmagát ismerje el rossznak, a másikat pedig jónak, rendkívül jól kooperál például egy nárcizmusra hajlamos személlyel, aki készséggel erősíti benne ezt, hiszen neki kapóra jön a külső bűnbak.

Vajon létezhet-e egyáltalán nárcisztikus személy önmagában, egy – vagy több – ilyen áldozat-típus nélkül? Véleményem szerint nem, és ezek a „személyiségzavarok”, de legalábbis az ilyen viselkedések nem tekinthetők önmagukban, hanem mindig két – vagy több – személy összejátszásnak az eredményének. Az összejátszás során az egyik fél, aki megtanulta elfojtani a saját igényeit, a kapcsolatban önként megy alá a másiknak, és a másik – mivel ezek a határok nincsenek kijelölve – örömmel, és egyben észrevétlenül lépi át azokat. Rövid idő elteltével a szerepek polarizálódnak és rögzül az alá-fölérendeltségi viszony. És bár az egyik fél hajlamos újra és újra elnyomott lenni, előfordulhat, hogy máshol ő válik elnyomóvá, a lényeg, hogy bármelyik közeli kapcsolatában létrehozza ezt a viszonyt, például lefelé, a gyermeke felé, aki később a saját kapcsolataiban szintén tovább működteti ezt a mechanizmust. Egyrészt hajlamossá válik az áldozatiságra, mert egy nárcisztikus szülő azt erősítette benne, hogy ő a rossz, másrészt a dominanciára is, mert ahogy a saját határait, úgy a másikét sem érzékeli.

Továbbmenve, ugyanezt a jelenséget figyelhetjük meg a hatalomra került politikusok, a rocksztárok, de gyakran még az eredetileg nagyon humánus utat követő guruk és tanítók esetében is. A körülöttük lévő szűkebb-szélesebb „slepp” rajongása, behódolása, igénye az irányításra egyre nárcisztikusabb magasságokba tolja őket, amely helyzet aztán megteremti a nárcisztikus viselkedés mindenfajta visszaélését, egyébként a csúcson lévő személyt is végtelenül elszigetelve. Azt gondolom, talán nem túlzó kijelenteni, hogy maga az „alámenés” is hozza létre a nárcisztikus viselkedést, és – Philip Zimbardoval egyetértve – minden olyan helyzet, ahol erős alá-fölérendeltségi viszonyt teremtünk.
A kör nem tudjuk, hol kezdődött, mert az alámenés, azaz a morális védekező mechanizmus viszont egy nárcisztikus, bántalmazó szülőre adott reakció, de ez a kérdés talán nem is fontos, mert a szerepek a folyamat során erősödnek fel, és nem csak így vagy csak úgy lépünk be egy-egy kapcsolatunkba.

Willi felhívja a figyelmet a terápiás interakciókban megjelenő indukciós hatásra is: „Egy beteg különösen ott késztethet bennünket arra, hogy az ő ágálását kiszolgáljuk, ahol a mi neurotikusan gyenge pontjaink vannak. De megfordítva is ismeretes, miszerint minden terapeutában megvan az a tendencia, hogy olyan beteget válasszon ki magának páciensként, akivel neurotikus közösséget hoz létre, amelyben főleg a szerepek polarizálódása biztosítja az elhárítást. Mivel segíteni akarásunk folytán könnyen hajlunk arra, hogy a betegeket hasonló motívumokkal, mint a házastársunkat, partnereinkül válasszuk, érthető a terapeuta és a hozzátartozók közötti gyakori összeférhetetlenség, mivel nemritkán neurotikus szükségleteikben konkurálnak egymással.” (Jürg W. 1981. 507. p.).
Irodalomjegyzék

Jürg Willi: Az összejátszás mint a házasságpszichológia és házasterápia alapjelensége, in Buda Béla (szerk): Pszichoterápiák, Gondolat Kiadó, Budapest, 1981., 500-507.

 

Szerző: Koncz Orsolya

0